Némileg bonyolultan jutottunk fel a szekszárdi szőlőhegyre – a késés miatt taxit hívtunk, aki azt mondta, nem talál oda, aztán vártunk egy másik kocsit ahol a taxis szerencsére egyből tudta, merre van az úticélunk.

Ragyogó napsütésben fogadott minket Pósta Péter kóstolótanyájukon, ahol ugyan pincelátogatásra nincs lehetőség, ellenben csodálatos panoráma nyílik a szemben lévő hegyen lévő dűlőkre, sőt, távcsővel néhány híres pincészetet is kiszúrhatunk odaát.

Dióhéjban annyit kell tudni Póstáékról, hogy mennyiséget és minőséget illetően egy kézműves pince, kb. 15 hektáron gazdálkodnak, és az 5 fő szekszárdi kékszőlő fajta mellett savignon blanc-nal és olaszrizlinggel foglalkoznak. A szőlészetben és borászatban ügyelnek a természetességre – az idei, csapadékos nyár ellenére csak ötször permeteztek, és nem használnak fajtaélesztőt boraik készítésekor. Az általuk készített nedűt Budapesten főként vinotékákban és borbárokban lehet felfedezni, mi a Kadarkában találkoztunk velük először.

Az egész kóstolót a gasztronómiai igényesség jellemezte – rágcsálnivaló gyanánt házi szalámi, kolbász, tepertő került az asztalra, amelyet friss kenyérrel és zöldségekkel fogyasztottunk. Utóbbiaknak sem volt „hipermarketes” a minősége, ízre és állagra is kiválóak voltak.

Elsőként egy 2013-as Pinot Noir Rosé került a poharunkba. Egy igazi természetes, „vad” anyag, nem egy epres málnaszörp illatú, lágy, mainstream rozé. Illatában nem intenzív, de már itt is beköszön a markáns sav, amely később a kortyot is dominálja. Szép sava miatt tisztán is kitűnő, szódával pedig egyenesen csodás. Apropó, ha eddig ásványvízzel itta volna bárki a fröccsöt, el kell felejteni, a szóda apróbb buborékaival sokkal jobb ez az ital.

A 2012-es Olaszrizlinget az tette számunkra egyedivé, hogy a felét akácfahordóban érlelték. Ez kicsit a bor ízén is érződik, tompítja  a reduktív savakat. A szokásos olaszrizlinges marcipánosság mellett a hordótól kicsit krémes és diós is.

A kóstoló egyik sztárja mindenképpen a Fuxli volt, a rókavörös szekszárdi siller, amelyet a szekszárdi borászok a borvidék egyik zászlósborának szánnak és mindenki elkészíti évente a saját Fuxliját – amely aztán egységes dizájnnal kerül forgalomba. Ez a 2013-as siller, ami egy kékfrankos, kadarka, merlot házasítás, nekem elsőre olyan volt, mint egy mediterrán vörösbor, lágy savakkal és sok gyümölccsel.

A 2012-es Kadarkájuk egy gyümölcskavalkád, olyan sangriás. Nem a 1,5 literes bolti palackos sangria, hanem valami olyan, amit a spanyol Costa Braván kihoznak kancsóban, telepakolva gyümölccsel, hogy hidegen szürcsölgessük. Narancs, banán, dinnye, mindenféle gyümölcsök és némi édesség is megjelenik annak ellenére, hogy teljesen száraz a bor.

A kékfrankos, mint fajta általában nagy kedvencünk, most sem hozott csalódást. 2011-es Kékfrankosuk igazi klasszikus, fűszeres és meggyes illatú. A korty közepe leginkább egy tökéletes meggyszörphöz hasonlítható, a végét pedig a 12 hónap másodtöltésű fahordós érlelés lágyítja meg.

2011-es Cuvéejük nevét aki elsőre le tudja olvasni a palackról, annak szívből gratulálok tekintve, hogy a neve Noirkékmerfranlotpinotkos. Ezzel meg is spóroltuk az első kérdést kóstolásakor, hogy milyen fajták házasítása. Véleményem szerint megérte az összes vörösborukat egybeházasítani, mert egy nagyon kerek bor lett a végeredmény. Illatra keleti fűszeres, parfümös, kicsit a turánra emlékeztet, a korty előbb gyümölcsös, majd csokis. Mindez 14 % alkohollal és jó testtel megáldva. A kóstoló csúcsa.

Meglepő módon a 2011-es szűretlen Cabernet Franc-juk portugiesereket meghazudtolóan friss kékszőlő illatú. A masszív test ellenére kellemesen gyümölcsös, lágyan „tejes” a korty. Utóbbi nálam beigazolta a feltevést, hogy Szekszárdon gyümölcsösebb, lágyabb, jobb ivású borok készülnek, mint Villányban.

Póstáéktól elindulva átvágtunk a szomszédos hegyen a dűlők közt vezető utakon, aztán visszatértünk a városba – csak azt sajnáltuk, hogy nem hagytunk több időt arra, hogy tovább élvezzük a szekszárdi szőlőlankákat.